Hétvége a Bodrogzugban!

Május 14-én délután a Nagyvenyimi Erdőjárók 14 fős csoportjával elindultunk meghódítani hazánk talán legszebb vízi túra paradicsomát, a Tokaj Bodrogzug Tájvédelmi Körzetben lévő árterületet.

Személykocsikkal ki-ki a maga választotta útvonalon indult el. Mi négyen a 3-as úton több mint hat órás autózás után érkeztünk Tokajba a Vízisport és Turistaház Kempingbe. Az égiek kegyesek voltak hozzánk, mert végig napsütésben utaztunk, holott körös - körül tombolt az eső és a zápor. Az ítéletidőnek csak a nyomait láttuk.

Megérkezés után sátorverés, tűzrakás és már készült is a saslik. Közben a többiek is befutottak.

Másnap mindenre felkészülten, már ami az időjárást illeti, három kenuval elindultunk felfelé a Bodrogon. Mellettünk magasodott a Tokaji hegy a maga 515 méteres csúcsával. Szó szerint az égig ért mert az alacsony felhők már eltakarták előlünk a TV tornyot (ugyan is ez áll a tetején).

Kb. 3 kilométernyi erőltetett evezés után sajnos az egyik hajónak technikai okok miatt vissza kellett fordulnia. A maradék legénységgel (és legénynőkkel) beeveztünk a Zsaró-érbe. A zsilipen való átemelés után egy csodálatos és párját ritkító vízi világba csöppentünk. A több száz hektár területű mocsár és lápvilágon a Zsaró-ér mint kijelölt turista útvonal vezet végig.

Körülöttünk fűzfa ligetek, sarjadó nád, sás mezők, virágzó vízi tök és tündérrózsa összefüggő mezeje. VÍZ, VÍZ és VÍZ mindenütt.

Különböző hangzatos és magáért beszélő elnevezésű területeken eveztünk keresztül, ilyenek mint a Csónak Hordó köz, a Bika rét,a Nagy Gazos rét. Az előttünk evező csoportból néha csak a mentőmellényes felsőtestek látszottak ki a növényzetből amint „rejtélyes” módon gyorsan haladtak előre.

A táj azonban változott. A mezőket erdő váltotta fel, a haladást bedőlt fák és sűrű vízi növényzet nehezítette. A tájékozódás sem volt egyszerű hiszen nincsenek felfestett turista jelzések, nincsenek kitaposott ösvények. Néha egy-egy fára kötött sárga szalag csík adott útbaigazítást. Némely helyen még felismerhető volt a régi szekér út a vízből kiálló beton útkorlátokról.

Kilenc kilométernyi felejthetetlen evezés után érkeztünk Zalkod községbe, ahol már vagy negyven kenu, kajak és legénységük táborozott.

A helyi polgármester leleményességére utal, hogy babgulyással és lekváros fánkkal várta a vízi vándorokat (némi készpénz ellenében). Kiderült, hogy járt már Dunapentelén az ötvenes években. Miután elmondtuk, hogy innen visszafordulunk, ajánlott egy másik visszavezető útvonalat a Tiszán keresztül. A bökkenő csak ott volt, hogy a Tiszát 3-4 kilométernyi szárazföldi úton lehetett elérni. Leleményes polgármester barátunk azonnal intézkedett, szerzett egy lovas kocsit ( némi készpénz ellenében!).

Felpakoltuk hát a két kenut és jómagunkat a termetes lőcsös szekérre és végig hajtottunk a falun. A kissé elviselhetetlen szagot szegény paci izzadságszagának gondoltuk ( utólag is bocsánat érte), de hamar rájöttünk, hogy bizony ez a két korán sem úriember kinézetű kocsis „egyéni illata”. Ezt a desodort az izzadtság, a cigaretta füst és a „sörborpálinka” keverékéből lehet előállítani nem kis fáradtság útján. A faluban ennek másik jelét is láttuk, amikor a Mihály nevezetű erősen illuminált egyénnel találkoztunk. Erre találkozásra valószínű, hogy csak mi emlékezünk, mert Mihály barátunk az árok szélén feküdt kicsavart testhelyzetben, a közelében egy félig telt boros flaskával. Ijedten néztünk le rá a kocsi magasából, talán rosszul van, vagy már nem is él !? Erre az egyik fogatos „úriember” megjegyezte: semmi baj, van még bora!

Délutánra járt már erősen az idő, amikor elértük a Tiszát. Vízre tettük hajóinkat, és közben megnyíltak az ég csatornái. Ez egy ilyen mindenre elszánt, kipróbált, (mondhatnám hétpróbás) társaságot egyáltalán nem zavart. Esőkabátba bújva eveztünk Tokajig a lassan folydogáló folyón.

A csoport nem vízi túrázó tagjai sem tétlenkedtek. Jó erdőjárókhoz híven, szaporítva MTSZ pontjaikat, megmászták a Tokaji-hegyet.

Este a két csoport pincelátogatáson kóstolta végig a hegy legnevezetesebb borait. Persze ezt is módszeresen, ahogy Kovács Zoli barátunk és borszakértőnk javasolta. Nekem a legfinomabb a Tokaji Beatrix, az édes Szamorodni, a 3 és 5 puttonyos Aszu volt. Mást nem is kóstoltunk, de ezeket alaposan (fénykép is igazolja, de az nem publikus).

Vasárnap zuhogó eső kíséretében táborbontás és hazaindulás.

Az úton tapasztaltuk az ítéletidő nyomait. A 3-as főutat több helyen elöntötte a víz. Sok helyen szivattyúztak, és mentő csoportok dolgoztak.

VÍZ, VÍZ és VÍZ mindenütt, csak nem úgy, ahogy mi szeretjük.

Farkas Gyula