Naszály-hegyi túránk

2010.05.08.

Előzmények:

Május 9. vasárnap, 11 óra 55 perc. Gyanútlanul megyek az úton hazafelé. Korog a gyomrom, mindjárt dél van. Cseng a telefon. Harangszó helyett. – gondolom magamban. Ni csak, ki az? Németh Laci. Kezdek óvatossá válni, nem szokott ő keresni engem. Feladat van. Meg kellene írni az élménybeszámolót az előző napi túráról. Hiába minden ellenérvem, nem vagyok én tollnok, csak ha a nagypárnával kell elbánnom... Szóval asszem, önként írom a beszámolómat. (Köllött nekem megszületnem)

Szóval, most jön a túrára vonatkozó szösszenet, azaz tudósítás egy más világról.

(Vigyázat, a szellemi termékemmel visszaélni nem lehet, a plágiumra különösen érzékeny vagyok)

Időpont: 2010. május 8. 6,00 óra. Gyűrött dunaújvárosi sejt álldogál illedelmesen a vasútállomásnál, rendben felszerelkezve hátizsákkal, bakancsban. Fegyelmezetten, időben ott ácsorog mindenki, hiszen ma még sok kilométer van előttünk. 6 óra 15-kor besuhan a várva várt Lila Álom, Pfeffer és Fia. A kormánynál Edvin, régi ismerősünk. Álomkórosan foglalunk helyet. Félálomban még az motoszkál a fejemben, javaslatot kéne tenni menetrend módosításra az Alba Volán felé: ha a 18-as járat 15 perccel később indulna és érkezne, akkor tovább alhatnánk a pihe-puha ágyikónkban és a kiírt indulási időre is nagyon pontosan megérkeznénk.

Hajh, az út a Cserhátba igen hosszú. A szükséglete a csapatnak igencsak nő és sehol egy nyitott Tesco, sehol egy nyitott bokor. Kínjaink pedig csak tovább nőnek és nőnek. A Keszeg – Nőtincs táblánál már feldereng egy halvány reménysugár, nemsokára minden probléma megoldódik. Hopp, Lila Álom megáll, az elcsigázott tömeg pedig pukkadásig feszült hólyaggal, mint golyó süvít a kiszemelt vendéglátóipari egység Hölgyek, Urak feliratú budiárjába. Savanyú ábrázatok befelé, vidám figurák kifelé. A teljesség kedvéért írom csak le, mindenki megnyugtatására, ebbéli, mármint szükségletbéli tragédia nem történt. ÉS! Megint csak rá kellett döbbennem, mily csodás az ember szervezete (dicsőség az Örökkévalónak), mit ki lehet bírni? Csak kell, hogy próbára legyünk téve!

Következő program: megrohamozzuk a nógrádi várat. A vár maradványai még mindig állnak. Megállapítható, hogy a török nem végzett teljes munkát. Azt is megállapíthatjuk, hogy az építőipar már abban a korban is tudott minőségi habarcsot keverni. Az előbbiek következményeként 2010. májusában az erdőjárók társasága környeskörül gyenyerő panorámában lelhette örömét. Miután kigyönyörködtük magunkat a volt, van és remélhetőleg majd lesz várban, honfiaink és honleányaink bevetésre indultak az várpecsétért. Hát ez a gaz török főpecsétőr! Mielőtt becsukta maga után a kaput, hát nem a lajbija zsebébe gyugta a míves várpecsétet? Nem is szólva a viaszról? Asszem a Nógrád megyei MTSz-nek meg kéne tenni a szükséges lépéseket a török állam felé, jogos jussunk visszarekvirálása érdekében. Honfiainknak és honleányainknak pedig be kellett érnie egy 21. századbeli korcsma céges bélyegzőjével.

A nógrádi várhoz még annyit, hogy lehet lelkileg felkészülni, jövünk mi még erre az Országos Kék Túrával, csak akkor benn lesz a túra útvonalában.

11 óra. Ősagárd, túra indulj! Durr bele a kék sávjelzésbe, ami nagyon szépen, jól látható, eltéveszteni sem lehet. Ballagdálva Török-rétre, rohan szembe felénk két ordas nagy kutya, a sátán kutyái. Ilonka, és mögötte én is erősen húzunk jobb irányba. Megússzuk. Ezek jól nevelt kutyafajzatok, megálltak a kapuban. Most kezdődik a komoly kihívás. A Kopasz-tető nem adja olcsón magát. Pocsolya ide, pocsolya oda, ez semmi. De a kaptató! Az már döfi. Ilyet nem élvezhet minden nap a túrázó. Kezdek rájönni, hogy a keresztségben rosszul írták: hiszen ez nem Naszály, egy idő után ez már igen csak Muszály. A nagy Muszály. Ha már ennyi utat megtettünk, itt visszafordulni már nem lehet. Ekkorra már többen intimebb kapcsolatba kerülnek a drága anyafölddel. A Kopasz-tetőn, a csúcson, végre pihen a csapat, és ki-ki elkölti jól megérdemelt lapított szendvicsét. Gyönyörködünk egy kicsit a tájban, a bodros felhőkben, szívjuk magunkba a tavasz édes illatát aztán ..... indulunk a következő állomás felé. A szemből jövök intő szava sugallja, lesznek még nehézségeink. Noná, hogy lesznek! A Násznép-barlang titkokat rejt. Ezt nekünk látni kell. Szépen libasorban, gyökerekbe, kövekbe kapaszkodva, korcsolyázva, botladozva végre leér a násznép a barlang szájához. A nép többsége elégedetten tekint körbe: ez a teljesítmény azért nem volt kispista (áldassék a neve és sose merüljön feledésbe). A násznép elvetemült kisebbsége eltűnik a barlang nyílásában. Mi történik odabenn? Ezt homály borítja. Egy idő után előbújnak, megjelenésük nem teljesen szalonképes. Mi nem teszünk fel indiszkrét kérdéseket. Széles vigyorgás mellett azért annyi kiderül, hogy van benn kis terem, nagy terem, sőt fülkék. A többit a tisztelt olvasó pedig elképzelheti. Háááát....

Ezután újfent problemát kell megoldanunk. Merre és hogyan tovább? Tíz körömmel felfelé, node hol van itten a kék jelzés? Megy mindenki arra, amerre gondolja, fenn találkozunk a kék sávon és haladunk tovább a Naszály legmagasabb pontjára, a Naszály csúcsra (652 m). A csoport frissebbje és kíváncsibbja rögtön felmegy a kilátóba kilátni és a többieket felcsigázni. Ilonka bátorítására és is felmegyek és több élményben van részem.

1. Sikerült felmennem és a „padláskijárón” épségben, akrobatikus mutatvánnyal a tetőszintre feltornásznom magam.

2. Őrült tériszonyomat majdnem legyőzve sikerül nyitva tartanom a szemem, látok, ameddig a szem ellát (ez ugyebár mindenkinek más, mert nem egyformák a szemtengely távolságok és a dioptriák) és közben nem küldök égi áldást az alant álldogálóknak.

3. Rájövök arra, hogy a kartográfusok próbálják átjátszani az éberségünket, mert máshogy ábrázolják a Dunakanyart a térképen, mint ahogy mi látjuk teszem azt a Dobogókőről, vagy akár a Naszály csúcsról. Hát emberek az ilyenek?

4. No és a csúcs! Azt tapasztalom, hogy a Németh Laci valószleg egy őrült spanyol. A kilátó felső síkja ugyebár egy körlap. A körlapon van a „padláskijáró”, mondjuk egy 70x70 cm-es négyzet. A kijáró széle fél méterre van a kör közepétől. A kör közepén van egy cca 25x25 cm-es négyzetes hasáb, mely magassága sacc/kábé 130 cm. És mit csinál a mi Lacink? Egy szempillantás alatt már a hasáb tetején (ez ugyebár hozzávetőleg 1/16 négyzetméter) áll. Lába elől-hátul lelóg a talapzatról. Az idegpályáimom citerázik. Körbepásztázza a fotoapparátjával a Pannon rámát és közben vigyorog, míg én remegő lábakkal , eltorzult fejjel, tíz körömmel kapaszkodom a korlátba és közben kis híján berosálok. Hát ilyen ember a mi Lacink. Végül a dunaújvárosi tűzoltóság (és utánpótlása) segedelmével sikerül aláereszkednem a toronyból.

Szóval van élmény bőven. No, de van még más is!

Megyünk, megyünk, korizunk a Nagy-szál erdőben. Sávszélesség 2,5 lábfej, túlemelés is van rendesen, jobbra-balra, föl-le, jobbra-balra, föl-le. Szembetalálkozunk egy elcsigázott néma társasággal, másik felünkkel. Szólni sem bírnak. Amúgy a levegő jó, az erdő szép és valóban nagy szál. De nem akar elfogyni soha! Végre ott látunk ülni egy erdei embert? egy remetét? egy farönkön. Becserkésszük Beával, hátha meg tudja mondani, hány napi járóföldre van Katalin-puszta.

Tudjátok ki volt az erdei manó? Hát a mi mesterszakácsunk, a Bába Jani. Ücsörög a fán, mert a hegy nem akart lejönni hozzá, ő pedig nem akart felmenni a hegyre. Háááát, van ilyen. Jani megoldotta. Amúgy szerinte Katalin-puszta félóra járásra van, szerintünk másfél órányira volt. Ennyit a relativitásról. Ennek is Einstein az oka, mert az elméletébe nem számolt a túrázókkal. Lenne még mit fejlődnie.

Hát itt van Katalin-puszta, bumm bele megszerezzük a mai napi második kék pecsétet. Egyen-ketten-hárman kiszállnak a további programból, de a többség nem adja meg magát.

Szendehely, majd Gyada-réti tanösvény. Az út jó, az erdő gyönyörű, a társaság élvezi a környező világot. De a kaptató nem akar elfogyni. Laci nyugtatja Bogit, hogy a túra nem nehéz. Neeeem? - így Bogi. Ebben a minutában jövök rá, hogy ami három bakancs nehézségi fok Boginak, az Lacinak csak egy bakancs nehézségi fok. Tudjátok, a szakácskönyvekben egy, kettő, illetve három szakács sipka jelenti az főzés bonyolultságának fokát, egy, kettő, illetve három guruló forint jelzi az alapanyagok drágaságát. Hát ennyi. Lehet, hogy eztán a túratervekben Laci is jelzi majd a nehézségi fokot az aprócska bakancsokkal? Igaz, Laci a buszon mondja, hogy ez volt az idei év legnehezebb túrája, de utólag ezt már mi is tudjuk.

No, de ugorjunk vissza a tanösvényre. Hát ez igazán kellemes túraszakasz. A rönk járdák hangulatosak, ilyeneken fogunk majd jövőre Plitvicén is sétálni. A libikóka hidacska mindenkit felvidít. A függőhídon mindenkibe visszatér az élet. Még egy kis séta a kis Naszályon és hamarosan ismét a buszon vagyunk.

Most látom, hogy ez már nem is szösszenet, hanem fickanc, írkafirkanc. Ha a téntám el nem fogyott volna, az én fickám is tovább tartott volna.

Összegezve az egészet: nehéz túra volt, de szép túra volt. Ügyesek voltunk, legyőztük fáradtságunkat, ismét felfedeztük a mi világunkat. Újra és más oldalról ismertük meg ismét barátainkat, társainkat. Sokáig fogjuk emlékezetünkben őrizni a színeket, az illatokat, a Cserhátot, oldalában a virágzó kőrisfákkal. Remélem, még sokáig fogjuk ezt a világot együtt barangolni.

(Az esetleges tárgyi tévedéseim az utólagos munka következménye. DE! Példaképem, Mikes Kelemen is tett tévedéseket a műveibe, kíváncsi volt, észreveszitek-e.)

Szederkényi Zsófi